Külön ter(m)ek | MILORAD KRSTIĆ : SPIRIT OF THE MŰCSARNOK / KUNSTHALLE

Külön ter(m)ek

Milorad Krstić :

Spirit of the Műcsarnok / Kunsthalle

„..oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát…”
Szabó Lőrinc: Reggel

Összművészetiség – talán így jellemezhetjük leginkább Milorad Krstić munkásságát, aki most másodszor mutatkozik be önálló kiállítással a Műcsarnokban.
A 2011-es Das Anatomische Theater (DAT) című tárlatot egyfajta posztmodern Gesamtkunstwerk-ként, valamennyi művészeti ágat felsorakoztató színházként értelmezhettük. A történelmi tények egyedi ábrázolása mellett a 20. század képzőművészetének, filmművészetének, filozófiáinak, irodalmának, zenéjének és mozgásművészetének bemutatására vállalkozott, ám egyszerre azok visszásságai ellen indirekt, művészi-dadaista módon tiltakozott is.

Krstić akkori kiállításán a falakon látható munkákhoz szorosan hozzátartoztak a múzeumszínházi előadások. A tárlat terében bemutatott Ruben Brandt, egy műgyűjtő csoportos portréja című mozgásszínházat a Horváth Csaba vezette Forte Társulat vitte színre. Ez a színdarab fontos előzménye volt Krstić Ruben Brandt, a gyűjtő című, jelenleg is a mozikban látható animációs thrillerjének. Így a 2011-ben, a Műcsarnokból indult történet, a hazai kortárs képzőművészet egyik jelentős„templomának” spirituális terében, az apszisban öltött először testet, hogy az akkor felvetett témát kifejtve, 2018-ban immár animációs alkotásként a világ legjelentősebb filmfesztiváljain kerüljön a zsűri és a közönség elé. A Spirit of the Műcsarnok / Kunsthalle kiállítás így válik teljessé most, 2019-ben, Krstić friss munkáival együtt.

A művészeti ágak és műfajok kísérleti keverésének hagyománya legalább a 19. századig nyúlik vissza, és a mai napig tart. A wagneri összművészetiségre épülő totális színház megalkotása nagy hatással volt Adolphe Appia (1862–1928) munkásságára. Az 1911-ben Hellerauban megépült Festspielhaus (Ünnepi Játékok Háza) Appia-féle színpadának műcsarnoki mása most Milorad Krstić kiállításának középpontjában áll. Az ókori római – sőt etruszk – stílusjegyeket felmutató, bazilikális alaprajzú térben, a Műcsarnok apszisában helyet kapott Appia színpad és Krstić művészetének találkozása a Das Anatomische Theater boncasztalán – Lautréamont idézve – akár véletlen is lehetne. Mégis inkább szándékoltnak vélhetjük a kapcsolódást, hiszen tudjuk, minden mindennel összefügg, különösen a Gesamtkunstwerk ideáját követve. Így válnak teljessé a különböző művészeti ágak, sőt, mondhatjuk, így ér össze a múlt és a jövendő, hogy a művészet segítségével mindvégig a jelenben maradhassunk.

Krstić legfrissebb, a mostani műcsarnoki kiállításra készült munkái az akrilfestményektől az úti beszámolóként küldött, frízszerűen egymás mellé helyezett képeslapokig, a filmes alkotásoktól a tárgyszerűen megrajzolt, vitrinekben látható rovar- és emberszerű alakokig igen sokféle műfajt és technikát ölelnek át. Valamennyiben ott él az alkotó egyedi, szürreális látásmódján átszűrődő világa, illetve újjáélednek bennük a művészettörténet jelentős alkotásai. A kiállítás anyagából nem hiányoznak a test mozdulatait rögzítő filmes elemek sem, visszautalva és emlékeztetve a 2011-es múzeumszínházi előadásra, az ugyanebben a térben megvalósult kezdeti ötletekre. A képzőművészeti, filmes, zenei, táncművészeti és filozófiai kontextusok hálójában, Krstić munkáinak apró részleteiben elmerülve újabb és újabb intertextuális utalásokra találunk, melyek folyamatosan újraértelmezik a munkákat és a kiállítás egészét is.

A tárlat középpontjában – az Appia-féle színpad másának terében – egy tetoválásokból álló, végtelenített animációs GIF-sorozat elevenedik meg.
A szürreális alkotások izgalmas kettősséget teremtenek a hús-vér, sőt gyakran kifejezetten intim testrészeken történő megjelenésükkel. A tetoválás (az eredeti angol szó a nyomot hagyni kifejezésből származik) egyidős az emberiséggel. A test festésének többféle oka lehet: vagy a csoporthoz tartozást és az identitás fejezi ki, vagy éppen a megbélyegzést és a kirekesztést; mindkettőre számos példát láthattunk az elmúlt században is. Napjainkban a tetoválás célja leginkább az egyéniség, illetve a szexuális identitás erősítése és hangsúlyozása, amit Krstič maga is előtérbe állít, mind rajzaiban, mind azok elhelyezési módjában. A tetoválások fókuszba állításával a művész egyfajta provokáló, ám inkább szenvtelenül szemlélődő, valódi állásfoglalás nélküli figyelemfelhívását olvashatjuk ki. Arra keresi a választ, miként válik eszközzé és közvetlen üzenethordozóvá a testünk, illetve mennyiben lesz művészetté a testen való nyomhagyás.

Krstić önarcképei hommage alkotásokként értelmezhetők.  A Leonardo, Agnolo Bronzino, Henri Matisse, Malevich vagy Peter Blake stílusában készült képek mindegyike egyfajta tisztelgés a művész-elődök előtt, önarcképekként szinte művészeti manifesztumokká válnak. A munkák sajátos újraértelmezésükkel a krstiči univerzum részeivé lesznek, ahol felborulnak az ismert törvényszerűségek. Így tekinthetjük természetesnek a Janus-arcú figurákat, az arcból karként kinövő bronzinói kezeket, vagy a leonardói ötletekként fejből kipattanó gondolatokat. A vásznakon megjelenő portrék önmagukban, a művészeti háttér ismerete nélkül is teljes élményt nyújthatnak, és elvezethetnek Milorad Krstić művészetéhez, de az intertextusok felismerésével újabb jelentésrétegek nyílhatnak meg, így az értelmező még szorosabbra fonhatja az egyes munkák kapcsolati hálóját és a kiállítás összművészeti jellegét.

 

Fazakas Réka, a kiállítás kurátora

 

2019. február 27. - március 24.
Jegyek
2019. február 16. - március 17.
Előző kiállítás

Derkó 2019

2019. március 1. - június 2.
Következő kiállítás

David Lynch: Small Stories / Kis történetek