Műcsarnok 2016

Az idei év kiemelt kiállításai a sajtó előtt

Steve McCurry, Frissen, Képek és pixelek, Kis gesztusok, 120 év művészet - február 4-én ismertettük a sajtó képviselőinek - s immár a nagyközönségnek is - a Műcsarnok 2016-os kiállítási programját, kiemelt tárlatait.

 A MŰCSARNOK 2016-OS KIEMELT KIÁLLÍTÁSAI

Nagy érdeklődés kíséretében február 4-én ismertettük a sajtó képviselőinek - s ezáltal immár a nagyközönségnek is - a Műcsarnok 2016-os kiállítási programját, kiemelt tárlatait. A világhírű fotós, Steve McCurry hamarosan nyíló kiállítása mellett az ugyancsak tél végétől-tavasz elejétől látható Frissen tárlatról, valamint az év három kiemelt kiállításáról is számos részletet felfedtünk, miközben az idén 120 éves Műcsarnok homlokzata is elnyerte tavaszi külsejét: helyükre kerültek a több mint 6 méteres molinók, köztük az egyik a világsajtót bejárt afgán lány képével.

Steve McCurry – LEGENDÁS FOTÓK

2016. 02. 25. – 2016. 04. 03. 

Kurátor: Bán András, Tulipán Zsuzsa 

Steve McCurry a kortárs fotóművészet ikonikus alakja. Munkái magazinok és könyvek címoldalán szerepeltek; több mint egy tucat könyvet jelentetett meg, és világszerte megszámlálhatatlan kiállítás fűződik a nevéhez. McCurry Philadelphia egyik külvárosában született. A Pennsylvaniai Állami Egyetem film szakán tanult, majd egy helyi újság munkatársa lett. Többéves szabadúszó tevékenység után egy hátizsáknyi ruhával és filmtekerccsel keresztül-kasul utazta Indiát, miközben fényképezőgépével fedezte fel az országot. Több hónapos utazás után lépte át a pakisztáni határt, ahol egy afgán menekültekből álló csoporttal találkozott. Akkor csempészték át Afganisztánba, amikor a szovjet megszállók épp lezárták az országot a nyugati újságírók előtt. Heteket töltött a mudzsahedinek közé beépülve – a világ McCurrynek köszönheti az afgán konfliktusról készült első képeket, a háború emberi oldalát bemutató felvételei bejárták a világsajtót. Azóta számtalan országban készített lenyűgöző felvételeket; elsősorban a konfliktus sújtotta területek, eltűnőben lévő kultúrák, ősi hagyományok, valamint a kortárs kultúra érdekli. Az ember minden képén elsőrendű fontosságú – az afgán lányról készült, méltán híres képe is ennek köszönheti elemi erejét.

McCurryt a fotóművészet legrangosabb díjaival tüntették ki: Robert Capa-aranyérmet, Nemzetközi Sajtófotó Díjat kapott, a World Press Photo versenyen pedig egyedülálló módon négy fődíjat is nyert. A francia kultuszminiszter a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatát adományozta számára, nemrég pedig a londoni Royal Photographic Society ítélte neki a Centenáriumi Életműdíjat.

LÉGVONAL

2016. 01. 27. – 2016. 04. 03.

Kurátor: Csontó Lajos

Az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Intézetének hallgatói kiállítása 

Fényből épített rózsaablak parafrázis, kézi szkenner segítségével készített fotókönyv portrék százaiból, saját képregényhősök egy sajátos installáción vagy épp trágár szappanszavak: a Műcsarnok#Box sötét és világos termeiben a meditatív hangvételű installációk mellett videómunkákat, generált és sajátos látásmódot tükröző illusztratív grafikákat, valamint egyedi koncepciójú fotográfiai projekteket láthatunk a január végén nyílt tárlaton. A frissen végzett vagy idén végző hallgatók válogatott munkáiban közös elem a különféle médiumok közti átjárás természetessége. Biztos alapként van jelen a designgondolkodás mint a kortárs vizualitás meghatározója, legyen szó akár animációról a webdesign részeként, stencilként újraértelmezett tipográfiáról, tervezőgrafikai arculat részére felépített installációról vagy interaktív szociológiai viselkedés-generátorról.

Kiállítók: BÓDI Brigitta, BORBÁS Annamária, BORBÁS Márton, FINTA Simon, FODOR Enikő, GÁL Klaudia, HUSZÁR Dávid, JUHÁSZ Éva, KIRÁLY Gergő, LACZA Fruzsina, MAGYAR Eszter, NAGY Martin, NÉGYESI Ádám, OLÁH Dóra, OSGYÁN Gergő, GIDA Maya, PALÁSTHY Anikó, PELLEI Petra, PINTYE Nikolett, RAGÓ Bence, RUDICS Mónika, SVIDRÓ Balázs, SZILÁGYI Anna, TÓTH Anett, VARGA Attila

FRISSEN

Közvetlenül a műteremből

2016. 02. 27. – 2016. 03. 26.

Egy művész – egy kurátor: a Műcsarnok munkatársai, kurátorai ezúttal nagyon személyes tárlatsorozatot állítottak össze. A Frissen tíz alkotó újabb munkáit mutatja be, „közvetlenül a műteremből”.  A tömör cím nem a frissebb évjáratra utal, sokkal inkább a szellem frissességére, az autonóm alkotók sokféle megújulásképességére, szabadságfokára.

Kiállítók: BARAKONYI Zsombor, HALÁSZ András, JOVIÁN György, LÁBASS Endre, NYÁRI István, OROSZ István, PIKA, RABÓCZKY Judit / Georgios TZORTZOGLOU, ÜTŐ Gusztáv

BARAKONYI Zsombor

Festő a fényképezőgéppel

Kurátor: Mayer Marianna

Barakonyi Zsombor 2007-ben dolgozta ki azt a különleges technikát, amellyel ‒ bár sokféle módon és ezer szállal kapcsolódik régi és kortárs festő technikákhoz, alkotókhoz, s a festészet mellett a filmhez, fotóhoz, irodalomhoz és zenéhez ‒ a táblaképfestészet megújítójának számít. Pillanatokat, hangulatokat ragad meg, dokumentálja a világból azt, ami megérinti, legyen az Budapest, Róma, London, Hamburg utcáin, szintetizálja, absztrahálja a rögzített képeket és egy sajátos technikai processzus folyamán a kortárs festészet legegyénibb hangú műveit hozza létre.

HALÁSZ András

„Úgy élek, ahogy festek”

Kurátor: Madarász Ágnes

Hét nagy vászon és számos kisebb méretű kép készül „frissen” a tárlatra. Az ábrázolt figurák és tárgyak szorosan kötődnek a művészhez vagy a hozzá tartozó személyekhez, mint például Martine fürdőkádja, a Ruhaszárító, Kávédaráló, Rezsó, Pokróc, Andrea levetkőzve és ruhában stb. A kiállítás mintha az előző korszakok ikonográfiai szintézise lenne. Tárgyak és aktok összetalálkoznak. Bizonyos értelemben a művész visszatér festészettechnikai alapkérdésekhez. Ahogyan fogalmaz: „mindegy, hogy emberi testet vagy tárgyakat festek, arra figyelek, hogy a látvány milyen festői megoldásokra ad alkalmat”. A hagyományos festészeti eljárások mellett a számítógépes szerkesztés és a japán művészet iránti vonzódás is megjelenik a legújabb képeken, a művész festészethez való viszonya azonban változatlan, amiről szellemes öniróniával így vall: „a festészet nem jó képek vagy rossz képek sora, egy létezésmód – úgy élek, ahogy festek.” 

JOVIÁN György

Egyénített KÉP-tradíció

Kurátor: Szegő György

Hosszú kultúrtörténeti diskurzus aktív szereplője Jovián György. Az úgynevezett képtudományokra reflektál – a KÉP megújuló festészetével. A 70-es, 80-as években Antoni Tàpies és Lakner László voltak „beszélgetőpartnerei”. Ám Jovián a maga által „elképzelt igazságot” akarja megfesteni. Egy vagy több fotóból indul ki, kollázsként darabolja, újrailleszti a fragmentumokat vagy belerajzol fényképbe. Imaginációjában megszületik a KÉP kisméretű „eredetije”. Jovián festő, aki rajzban elmélkedik. Amikor festőként az „eredetit” nagyítja, ősi egyiptomi technikát alkalmaz, rácsot szerkeszt az „előképre” és azt – lényegében a valóság kizárásával – aprólékos munkával felnagyítja. A rácsvonal-metszések pontjai a kidolgozás során általában elvesznek. Pedig a rács Jovián diskurzusában fontos elem: tulajdonképpen egy virtuális fal építőanyaga, képzeletbeli sík, ami segít a témát varázstalanítani. A festő elszigeteli magát, végül a befogadót is – távolságtartásra biztat. A KÉP-tradíció joviáni kulcsmondata: a KÉP nem a valóság.

LÁBASS Endre

Nagyítás

Kurátor: Wirth Imre

Lábass Endre végtelen történetei a valóság és az álom különös, egyszerre otthontalan és mélyen ismerős tereibe vezetnek: elveszett és megtalált budapesti házak, lomtalanított kabátok, szekrények és mesék, élők és szellemek szívhez szóló párbeszédeinek univerzumába, egy szobába, ahol egy valószínűtlen alak ül íróasztalánál, a félhomályban, és ír vagy fest vagy az ablakból fényképezi az utcát. Ezek a médiumok Lábass kezei között furcsa módon megszelídülnek – láthatatlan színházként gomolyognak az árnyak s indáznak be mindent maguk körül. A kiállítás egy pillanatra megállítja ezt a folyamatosan zajló belső utazást, s a Műcsarnok egyik termében „kinagyítja” Lábass Endre visszaadhatatlan kalandozásait, egy szobát imitáló, ablakokon „betekinthető” térben a festményeit, az utca felől a fotóit, képernyőkön az Egyetemi Könyvtárban folytatott beszélgetéseit és a Házszínház felvételeit, hogy a végén a néző is azt érezze ebben a labirintusban, a kint és a bent bizonytalanná váló állapotában, amit az ufóhívő: Lábass művészete „megtestesült ellenbizonyítéka” egy megértés és varázslat nélküli világnak.

NYÁRI István

Amerópai kívülálló

Kurátor: Reischl Szilvia

Nyári képei olyan távolságokra visznek, amelyekre általában csak a zene képes. A művész azonban a vizuális művészetet választotta. Akrillal vászonra, megtervezve, ugyanakkor isteni, gyerek módra határtalan szabadságot és kalandokat adva lelkünknek és elménknek. Sokszor olyan kalandokat, amelyeknek az átéléséhez szükséges eszközök mindig is a birtokunkban voltak, de nem láthattuk az előttünk álló képtől – a látványt takaró komolykodó önmagunktól. Nyári szórakoztat. Szikrát szórva, élesen, akár szemet ki- és szíven szúrva, a megjelenített és a látottakon felbuzduló gondolatszféráink végtelenségében okozott nagyításaival hozzánk meglepően közel kerülve, zavarba ejtő zavart okozva. Munkái kívülállóként határozzák meg, sok tekintetben mégis jellemző rá a ’70-es évek végén Los Angelesből induló lowbrow művészeti mozgalom stílusa. A kaliforniai szubkultúrából előlépő irányzat többek között a kiállított anyagban szintén megjelenő erotika, giccs, műanyag rajzfilmfigura, kustom-, pop- és sideshow-kultúra, retro illusztráció, tetoválás és vallásos művészet sajátosságait használja.

OROSZ István

Térugrás

Kurátor: Medve Mihály

Orosz István grafikusművész, animációs filmrendező, szépíró-esszéista-gondolkodó vizuális talányok, illúziók és átváltozások sokoldalú mestere. Művei optikai csapdák, paradoxonok, transzformációk síkban, illetve valóságos és illúzió keltette terekben. Alkotásai metamorfózisok és misztikus transzformációk az időben is. Megépíthetetlen falak és építmények, zavarba ejtő perspektívák és látószögek, rejtett jelek és jelentések. A tárlat keretében újabb metszeteit, anamorfózisait és deszkametriáit mutatja meg a művész. A kiállítás centrumában egy épp most ötszáz esztendős eseménysor és ennek egykori főszereplője, egy orrszarvú áll. A „RINOCERUS”. Az a nehézkes, kihalófélben lévő egzotikus lény, amelynek talán első európai „portréját” Albrecht Dürer készítette 1515-ben. E metszetet századokon át szemlélték, másolták és parafrazeálták. Orosz István ironikus értelmezésében a rinocérosz az ábrázolás tárgyából a grafikus szakma szimbólumává vált.

 PIKA

(Rög)eszme

Kurátor: Kondor-Szilágyi Mária

Pika Nagy Árpád ezúttal az eszmék (és nem a formák!) újbóli felhasználását keresi, illetve a konceptuális művészet és a Fluxus szellemi örökségének újragondolását tartja fontosnak. Az önironikus megközelítés megmagyarázza egy olyan művészetelméleti problémakör felmerülését is, amely arra törekszik, hogy a korábbi eszméket újraértelmezze és újabb jelentéssel töltse meg. Jelen esetben a művészetre, az alkotás folyamatára, a művész társadalmi helyzetére, a mű és befogadó konfliktusára való reflexiókban Pika felhasználja eddigi munkásságának tapasztalatait, formaalkotását, anyagismeretét. Úgy tűnik, a művész most nem a formákra összpontosít, azok csak eszközök. A rögeszme nem a témákon keresztül jelenik meg didaktikusan ábrázolva azt, hanem sokkal inkább az eszme újraértékelésében és az anyaghasználatban. A paraffinból készült szobrok anyagának képlékenysége reflektál a falakon lévő festmények formakavalkádjának képlékenységére, illetve a műfajok rugalmas egymásba illeszthetőségére.

 RABÓCZKY Judit / Georgios TZORTZOGLOU

Kölyökidő

Kurátor: Rockenbauer Zoltán

Rabóczky Judit és Georgios Tzortzoglou (Yorgos) alkalmi társulása meglepetésként hathat. Közel egy éve vetődött fel bennük közös tárlatként egy olyan, téren és időn, stílusokon és technikákon átívelő sokdimenziós művészi koncepció bemutatása, amely során a síkban gondolkodó festő reflektál a térben alkotó szobrászra. A Rabóczky Judittal készült széria során Yorgos számtalan torzított fotográfiát készített a szobrászról műtermi környezetben, munka közben. Az ihlető élményben a művésznő személyisége éppúgy meghatározó számára, mint alkotásai. A nehéz vasakkal dolgozó, hegesztő, „férfimunkát” végző filigrán nő képe, valamint a készülő kölyökszobrok látványa Yorgosban nem trecento angyalokat vagy barokk puttó-reminiszcenciákat idézett fel, hanem az ókori görög szobrász, Praxiteles Hermész oltalmára bízott, gyermek Dionüszoszát. A görög kultúrához fordulás Yorgos korábbi műveinek is meghatározója, montázselemként gyakran tűnnek fel képein felmenőinek szülőhazájára utaló jelek. Kalotípiáiban éppúgy rétegelt montázstechnikát használ, mint korábbi muzikográfiáin.

 ÜTŐ Gusztáv

Nehezített lépés

Kurátor: Bán András

Fejállás. Olajkép 2011-ből. Mi sem egyszerűbb, mint értelmezni. Elementáris gesztusokkal odavetett meztelen férfialak alig jelölt tájban: a világ üres, s ha fordítva nézzük, még inkább az. Szimbolikus megfontolások, analógiák keresése – torinói lepel, világtengely – fölösleges: ez egy egyszerű kép. Az életműbe helyezve kicsit bonyolódik a leírás. Ütő Gusztáv korábban performerként vált igazán ismertté, s többször prezentált fejállása, „élő szobra” szakmai jelenlétének jegyévé vált. Ez a festmény tehát az élő szobor leképezése. Így nézve: már nem egy akkori fejen álló világra való pillanatnyi rátekintés, hanem egy másik történelmi-társadalmi állapot állandósított szemlélése. Ez a mostani Ütő Gusztáv már hosszan elgondolkodik az egyszerű szavak igazságáról. Egy fejállásnál hosszabban. Ezért gondolhatta, újra itt a festés ideje. Ahogy az évek múlnak, Ütő Gusztáv mindjobban szemérmesen patetikus. Sőt, halkan heroikus. Egyre fontosabb számára, hogy ilyen reménytelenül belévetetten él ebben a tájban, ezen a helyen. Változatlanul vállaltan nehezíti lépéseit.

KÉPEK ÉS PIXELEK

Fotóművészet és azon túl

Nemzeti Szalon 2016

2016. április 23. – 2016. június 26.

Kurátor: Szarka Klára

Nem az első fotószalon nyílik a Műcsarnokban 2016 tavaszán, de talán az egyik legfontosabb lehet a mostani a sorban. Szinte minden megváltozott ugyanis az elmúlt bő egy évtizedben a fotográfia körül, és sok minden magában a fotográfiában is. A képek készítésének és prezentálásának gyökeresen új természete – egyszerűbben szólva a digitális váltás – nem pusztán technikai változásnak bizonyult. A fényképezés majd két évszázados története ugyan technikai változások egymásutánja, ám a mostani fordulat talán a médium egészét értelmezi újra. A fotótörténészek hajlamosak poszt-fotografikus korszakként értelmezni a jelent, és a fotográfia kifejezést kizárólag a fényérzékeny nyersanyagokra exponált, majd jobbára zselatinezüst emulzióra nagyított analóg képek körére szorítani. A fényképek készítőinek egy része viszont makacsul folytatni látszik a lezárhatatlannak tetsző múltat. A digitális, internetes, virtuális alapokat puszta adottságként használják, a képről való gondolkodásuk lényegében nem változott, míg mások ezzel éppen ellenkezőleg viszonyulnak a jelen valóságához. Az elmúlt másfél évtizedben felnövekedett, sőt meghatározó is lett egy felsőfokon képzett, nemzetközi kitekintéssel és akár kapcsolatrendszerrel fölvértezett nemzedék, amelyiknek szinte alig van köze a hazai fotográfiai tradíciókhoz. Természetes jelenség, hogy közülük többen – hosszabb vagy rövidebb ideig – külföldön élnek és működnek. Néha nem is könnyű eldönteni, ki a hazai, ki a külföldi. Úgy látszik, az ő munkásságuk annyira rányomja a bélyegét a mostani kollektív kiállítás arculatára – természetesen az aktívan működő idősebb és a pálya kezdetén álló ígéretes ifjabb alkotók mellett –, mint soha még korábban. A mai helyzet dilemmáinak megoldása talán nem, de exponálása lehetséges, sőt szükséges egy nagyszabású összegző tárlat keretei között. A múltjára kényesen büszke magyar fotográfia átalakulása, nemzetközi folyamatokba ágyazódása vagy éppen bezárkózása az elmúlt bő évtizedben született több száz kiállított mű tükrében talán megmutatkozhat.

Alapjaiban változott meg tehát a fotográfus szakma az elmúlt néhány évben. De a képiség változásai messzebbre, mélyebbre nyúlnak. Azzal, hogy a világhálón elképesztő intenzitással árad a spontán kreativitás, a művész aligha tudja magát előőrsnek látni többé: a nagyszabású, egybenlátó teremtés/összegzés vonzóbbá vált. Világosabban – s egyúttal kulturálisan beágyazottabban (azaz érthetőbben) – értekezhet a vizualitás új dimenzióiról és csapdáiról, merészebben jegyezheti el magát az értelemmel. A kiállításon számos olyan mű is szerepel majd – a fotográfián túl –képernyőkön, térben, új vagy nagyon is klasszikus matériákat és technikákat használva, amely nem a határok tágításában, hanem az elgondolkodó értelmezésben érdekelt.

TERMÉSZETMŰVÉSZET – KIS GESZTUSOK

2016. július 22. – 2016. október 15.

Kurátor: John K. Grande, Keserü Katalin

A „többdimenziós” kiállításon 35 magyar és nemzetközi, városi és vidéki környezetben alkotó művész, művészcsoport mutatkozik be, akik különböző anyagok, folyamatok és elgondolások segítségével tárják fel a természethez való kötődésünket. A kiállítás a társadalom és közösség, anyag és kontextus, utópia, mítosz, performansz és szabadtéri munkák (earth works) témái köré szerveződik, különböző országokból és földrészekről, többek között Indiából, Japánból, Indonéziából, Kelet- és Nyugat-Európából származó művészek alkotásait összegyűjtve.

A föld érintése apró gesztus, de rezdülése az univerzum és az örökkévalóság mélységéig hatol. A kiállító művészek kapcsolatrendszerét (és performanszaikat) megismerve igazolódik, hogy mindannyian osztozunk valami közös gondolatban. Még akkor is, amikor kulturális sokféleségről beszélünk, létezik egy közös szál, amely összeköti társadalmi struktúráinkat, mítoszainkat és esztétikai képzeteinket: a természet. Készülnek a helyszínen is munkák, ahogy Budapesten és környékén is, Ichi Ikeda és Hamish Fulton őszi performanszai pedig kiegészítik a tárlat témáját az „itt és most” aktív bemutatásával. A kiállítás révén feltárt új összefüggések és megközelítések egy olyan esztétikai rendszert hoznak létre, amely a múlt folyamatait és technikáit egyesítve azokat a globális művészeti gyakorlat részévé emeli. Ez a gyakorlat helyben és a társadalomban gyökerezik, s olyan bio- és geospecifikus kifejezési nyelvvel bír, amely újraegyesíthet minket a földdel – otthonunkkal.

120 ÉV MŰVÉSZET

120 éves a Műcsarnok

2016. november 16. – 2017. március 12.

Kurátor: Sármány-Parsons Ilona, társkurátor: Mayer Mariann

2016-ban a Műcsarnok fennállásának 120 éves és a Műcsarnokot felavató Ferenc József halálának 100 éves évfordulójára egyaránt emlékezünk. A legnagyobb európai multikulturális birodalom uralkodójának halálával lezárult egy olyan korszak, amelynek szellemi öröksége, gazdagsága mind a mai napig megkérdőjelezhetetlen és máig ható módon jelen van az európai utódnemzetek kulturális identitásában. E korban teremtődtek meg a mai értelemben vett modern élet kereteinek alapjai a gazdasági és társadalmi élettér és a művészeti szféra számára egyaránt. A modern nemzeti kultúra és annak intézményrendszere, fórumai, a művek sokaságából kiválasztott művészeti kánon egész Közép-Európában nagyon hasonlóan, mégis saját nemzeti specifikumokkal jellemzően alakult ki.

A Műcsarnokot első háttérintézménye, az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a mecénásokkal és az állami tisztségviselőkkel a célból alapította, hogy elsősorban a magyar művészeknek rendszeres kiállítási lehetőséget biztosítson, és ezzel az intézményi háttérrel a magyar kiállítási életet a nemzetközi művészeti vérkeringésbe bekapcsolja a Monarchián kívül és belül. A kettős évforduló nagyszerű alkalmat ad arra, hogy felidézzük az alapító kort és bemutassuk, hogy a magyar művészet milyen harmonikusan illeszkedett bele a közép-európai kultúra virágkorába. A magyar festészet és szobrászat főművei mellé a lengyel, a cseh, az osztrák, majd a kibontakozó horvát és szlovén művészet alkotásait helyezve kirajzolódnak a közös stílusáramlatok és az azonos intellektuális és művészi problémákra adott egyéni, de közös gyökerű válaszok. Olyan nevekkel találkozhatunk majd a tárlaton – a korszak fő stílustörekvéseit kronologikusan bemutatva –, mint például Munkácsy Mihály, Székely Bertalan, Hans Makart, Jan Matejko, Lotz Károly, Jakub Schikaneder, Csók István, Maxymilian Gierymsky, Hans Tempe, Gustav Klimt, Vaszary János, Stanislaw Wyspianski, Ivana Kobilca, Jan Preisler, Mirko Racki.

2016. február 4. csütörtök 17:49

Műcsarnok 2016

Steve McCurry, Frissen, Képek és pixelek, Kis gesztusok, 120 év művészet - február 4-én ismertettük a sajtó képviselőinek - s immár a nagyközönségnek is - a Műcsarnok 2016-os kiállítási programját, kiemelt tárlatait.

Következő hír

Műcsarnok Időgép

Műcsarnok Teremőr

Előző hír