Megrendüléssel értesültünk arról, hogy életének 83. évében elhunyt Somogyi Győző, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikusművész. Halálával a kortárs magyar képzőművészet egyik legeredetibb, legkövetkezetesebb alkotója távozott közülünk. A Műcsarnok közössége intézményünk egykori kiállítójaként is mély tisztelettel őrzi emlékét. Somogyi Győző markáns figuratív formanyelve, történelmi sorsfordulókat és vallási motívumokat feldolgozó monumentális művészete és egyedi szitanyomatai több alkalommal is gazdagították tereinket. Olyan meghatározó tárlatokon köszönthettük őt, mint az 1992-es gyűjteményes kiállítása az Ernst Múzeumban, amelyet 2003-ban a Somogyi Győző tájképei című nagyszabású egyéni kiállítás követett. Emellett az intézményünk által rendezett reprezentatív csoportos bemutatókon, köztük mindhárom eddigi Képzőművészeti Nemzeti Szalon alkalmával is rendszeresen láthatta közönségünk nemzeti ihletésű, mégis egyetemes érvényű alkotásait a Műcsarnokban. Munkáival közelebb hozta a nézőkhöz a történelmi múlt, a szakralitás és a pannon táj elszakíthatatlan egységét.
A művészre Szegő Györgynek a Magyar Nemzet 1992. 02. 06-án megjelent, csatolt írásának részleteivel emlékezünk, amely Somogyi Győző 50. születésnapján, az Ernst Múzeumban nyílt kiállítását méltatja:
„(…) majd egy évtizede leköltözött a Káli-medence egy csupán néhány család együttesét jelentő falujába – pásztornak. Azután, hogy hét éven át lelkipásztorként lelkeket terelgetett. A katolikus teológiára első tanítómestere, Szilágyi Ernő küldte. Egy cionista hős, aki mint a Vaada egyik vezetője, saját életét kockáztatva zsidók ezreit mentette meg 1944-ben. Az ő tanácsára tanult Somogyi Győző zsidó, arámi, szír – egyszóval szemita –, őskeresztény történelmet, és szerzett ebből doktorátust. (…) Képeinek „híradójából” megtudhatjuk, hogy Jézus, a Jeruzsálem környéki és a magyar pásztorok, a csepeli munkások, Petőfi és az aradi tizenhárom honvédtábornok vagy a 48-as jarkováci csata és Auschwitz – látszatra rút – hősei áldozatukban válnak széppé. Egyformán közlegényekké lépteti elő a szenvedés a jogfosztott munkaszolgálatost és a mártír tábornokot. Törékeny, mai arcuk előtt nemegyszer érzi a néző: magát a művészt látja mindegyikben. Erre az érzésre okot ad Somogyi sokszoros öltözéke is, mert lajbija egyszerre hasonlít a megfestett hazafiak díszdolmányához és a Malonyay Dezső könyvében látható pásztorviseletekhez. A Jézus és a halászok című grafika népi alakja éppenséggel magyar kanász (…)”
„Magunkat kellene az arcok mögé képzelni. Hitelesebb pillanatainkban legalább Breughelt vagy azt a Bagol András népművészt, akinek remekbe faragott pásztorbotja láttán elámult a gazdag Amerika és az ottani hivatalos művészek. Még Malonyay Dezső vitte magával a botot, és jegyezte le, akik és amik arra vésve voltak. Árpádot és Lehelt, Szigetvár hősét Zrínyit, Rózsa Sándort, Kossuthot és Petőfit megható történelemtudat hozta ott össze.”
2026. június 15. hétfő 13:26